Quentin Tarantino a ’90-es években robbant be a mozi világába és ezzel a lendülettel forradalmasította azt. Kevés rendező van, aki ilyen széleskörű, komoly hatással volt a világ filmgyártására. A legtöbben követik a divatot, meglovagolják annak hullámait, és csak kevesekben van annyi erő, szenvedély, kreativitás és eredetiség, hogy teremtsék, alakítsák azt. Tarantino minden kétséget kizároan eme kevesek közé tartozik, ugyanazt a szerepet töltötte be 10 éve a szakmában, amit a ’70-es években az akkori újhullám képviselői, Steven Spielberg, Martin Scorsese, George Lucas, Francis Ford Coppola, William Friedkin Peter Bogdanovich és társai. Filmjei legendásak, bemutatásuk igazi moziünnep a világ filmbarátai számára, stílusa, írói tehetsége egyedülálló és páratlan – pedig tulajdonképpen nem csinál mást, csak lop. Más filmekből, klasszikusokból, alapművekből, méghozzá szemrebbenés nélkül, és ráadusul büszke is rá. De talán nem véletlenül. Lopni mindenki tud, ő viszont stílusosan, és mindenekelőtt JÓL csinálja.
Quentin Tarantino 1963 március 27-én született a Tennesse-beli Knoxville-ben. Félig ír félig indián anyja mindössze 16 évesen szülte, és egyik kedvenc filmjének, az 1955-ös Gunsmoke c. westernnek a Burt Reynolds által alakított karaktere, Quint után nevezte el gyermekét. Olasz származású apját sosem ismerte, mivel az még születése előtt otthagyta édesanyját. 2 évesen Los Angelesbe költöztek, itt szeretett bele a fiú a filmek világába – köszönhetően főleg anyjának, aki rengeteg mozit nézetett meg vele – 9 éves korában látta John Boorman naturalista, brutális Gyilkos túra című sajátos hangulatú thrillerét , ami óriási hatással volt rá. 16 éves korában otthagyta az iskolát, jobbára csak lógott, tévézett és képregényeket olvasott. 22 éves korában lett a Video Archives nevű videótéka alkalmazottja Kaliforniában, itt ismerte meg későbbi barátját Roger Averyt és itt tett szert kiapadhatatlan filmes tudásra is: rengeteg művet nézett meg, mindenféle műfajú és nemzetiségű alkotás vonzotta, de mindenek előtt az ázsiai harcművészeti filmek iránt mutatott különösen nagy érdeklődést. 1986-ban forgatta első, befejezetlenül maradt filmjét, a My Best Friend's Birthdayet, nem sokkal később pedig elkezdte megírni a Tiszta románc forgatókönyvét. Ez időtájt leginkább a színészkedés felé húzott szíve, így aztán írt egy hamis adatokkal és munkatapasztalatokkal teli önéletrajzot, melyben azt állította, hogy szerepelt Jean-Luc Godard Lear királyában (mivel Amerikában senki nem ismerte a filmet) és George A. Romero Dawn of the Deadjében (mert hasonlított az egyik jelenetben látható biciklisre), de az egésznek nem sok hasznát vette.
1990-ben elkelt a Tiszta románc forgatókönyve, méghozza az akkoriban a szakszervezetek szerint minimunként meghatározott 50 000 dollárért, ami persze így is kész vagyon jelentett a fiatal filmbolond számára. Eredetileg ebből tervezte leforgatni első filmjét a Kutyaszorítóbant, méghozzá 16 mm-es filmre, fekete-fehér kópiára, barátai főszereplésével. Szerencsére a véletlen közbeszólt: ekkoriban lett egy kis hollywoodi filmes cég, a CineTel segédírója, és itt ismerkedett meg Lawrence Benderrel (cameojában rendőrként üldözi az utcán Mr. Pinket), akit olyannyire meggyőzött Tarantino forgatókönyve, hogy továbbküldte azt ismerősének Harvey Keitelnek. A többi már filmtörténelem: a színész el volt ragadtatva a történettől, melyben talpig fekete öltönybe öltözött, egymást színeken szólító gengszterek elszúrnak egy soha be nem mutatott gyémántrablást, és a köztük lévő spicli személyét igyekeznek kideríteni – mindeközben folyik a vér, időnként kitör a felszín alatt nyugvó abszurd humor és naturalista brutalitással párusul. Tarantino forgatókönyve szétfeszítette a hagyományos történetmesélés kereteit, távol keleti mintára (a filmhez elsősorban Ringo Lam City on Fire c. műve jelentette az inspirációt amellett, hogy alighanem Stanley Kubrick hasonló szerkezettel bíró The Killingje is hatással volt rá – ahogy Sam Peckinpah Vad banda c. klasszikus westernje is, melyből a lassítva sétáló szereplők jelenetét vette át a főcímhez) előtérbe helyezte alapvetően gátlástalan gyilkos karaktereinek morális értékeit, lojalitás, barátság, tisztesség (nameg kapzsiság és téboly) motiválja a vérmocskos és korántsem romantikus hősök tetteit. Keitel elhivatottjává vált a filmnek, saját forrásaiból belölt 400 000 dollárt, elvállalta az egyik főszerepet és segített összetoborozni a stáb többi tagját – eközben Tarantino Benderrel karöltve megalapította saját produckiós cégüket, a Band Apart Productionst (tisztelgés Godard Band A Part c. műve előtt), és innentől kezdve Tarantino sínen volt: A Kutyaszorítóbant 1992-ben mutatták be a Sundance-en, ahol a káromkodásokkal, erőszakkal, időbeli ugrásokkal, stílussal, zenével, humorral teli mozi hatalmas bombaként robbant. A film forgalmazását a Miramax vállalta, ők mutatták be Amerikában még abban az évben, és Angliában 1993-ban. Mindeközben a Kutyaszorítóban folytatta hadjáratait a különböző filmfesztiválokon melyek közül a legérdekesebb a jövő szempontjából talán a Torontói volt, ahol Tarantino életre szóló barátságot kötött az El Mariachival hasonló körúton lévő Robert Rodriguezzel.
1993-ban bemutatásra került a Tiszta románc, mely igen szerény pénzügyi teljesítményt ért ugyan el, de hamar igazi kutluszfilmmé nőtte ki magát, Dennis Hopper és Christopher Walken közös jelenetét pedig minden idők legjobbjai közt szokás emlegetni, de emlékezetes a szállodai finálé is mely, a híres mexican standoffból vált át igazi pokoli vérfürdőre. Itt egyébként sokan John Woo munkásságát tekintik inspirációnak, Tarantino szerint tévesen, mert mikor a forgatókönyvet ’86 körül elkezdte írni, Woo még le sem forgatta később klasszikussá váló heroic bloodsheed filmjeit, így nem meríthette onnan a mexican standoff ötletét (Egyébként az egyik jelenetben Alabama a Better Tomorrow II-t - Yinghung bunsik II - nézi videón – főhajtás a hong kongi akciócsászár előtt). A rendező végül Tony Scott lett, aki több ponton is komoly változtatásokat vitt végbe a forgatókönyvben: felrúgta a Kutyaszorítóbanhoz hasonlatos nemlineáris időszerkezetet és egyszerű kronolótiai sorrendben mutatta be az eseményeket, és saját bevallása szerint olyannyira megszerette karaktereit, hogy Clarance halálát kihúzta a film végéből, és happy enddel zárt a sztorit. Annak idején óriási viták voltak Tarantino és a közismerten keményfejű Scott közt főleg az utóbbi változtatás miatt, de Quentin ma már elismeri, hogy Scott egy másfajta fimet forgatott és ehhez az ő befejezése illik jobban. A rendező egyébként ezeket leszámítva meghagyta a filmet olyannak, amilyennek Tarantino megírta, de képi világán (szűrök, füstös terek, megvilágítások) természetesen erősen átüt a stílusa.
1994-ben mutatták be a Tarantino második forgatókönyve alapján készült Született gyilkosokat (ezt még 1990-ben írta, eredetileg a Tiszta románc része volt, majd kivált belőle, és önálló műként született újjá), melyet Oliver Stone rendezett. Stone és Tarantino késhegyre menő vitát folytattak egymással (és az indulatok a mai napig sem nyugodtak le), ugyanis előbbi töviről-hegyire átírta a forgatókönyvet, és teljesen megváltoztatta a filmet. Az eredeti szkript szerint például a szerelmespár véres ámokfutásánák nagyrészét a Robert Downey Jr. által alakított Wayne Gale riportjaként láthattuk volna, és szerepelt benne Mickey döbbenetes tárgyalótermi jelenete (melyet bár Stone leforgatott – a fiatal Ashley Judd játszotta a lemészárolt család egyetlen túlélőjét – de nem használt fel). A Született gyilkosok vad, botrányos, véres, brutális média- és társadalomszatíra, tomboló vizuális tornádó, tébolyult dühvel feltültött filmes ámokfutás lett. Emlékezetes mű, azt pedig már úgysem tudjuk meg soha, milyen lehetett volna, ha Tarantino maga rendezi meg – csak egy biztos: egészen más.
Még ugyanebben az évben kerülta mozikba az a film, ami végleg bebiztosította a videótákásból lett filmrendező helyét a szakma örök halhatatlanjai közt. A remek karakterekkel teli Ponyvaregény, melyet Roger Avery-vel közösen írt, és melyből csak úgy sugárzik Tarantino sajátos stílusa, frissessége, cselekményvezetése, ötletessége, dialógusíráshoz való hihetetlen érzéke és nem utolsósorban szóhasználata (az imdb szerint a fimben egészen pontosan 271-szer hangzik el a ’fuck’ szó), évekre, évtizedekre meghatározta a coolság fogalmát és kijelölte az irányt a film noirok, krimik és fekete komédiák számára. Az eredmény 213 millió dollár világszerte, cannes-i arany pálma, hat Oscar-jelölés, egy díj a forgatókönyvért, számtalan egyébk elismerés (BAFTA, Golden Globe) és a kritikusok vörösre tapsolt tenyerei. Emellett visszahozta az életbe a színészként rég félholt John Travoltat, és rehabilitálta az akkoriban bukást bukásra halmozó Bruce Willist. Tarantino sztárrá, ikonná, legendává vált, minden kapu megnyílt előtte, mindnki azt leste, mit csinál legközelebb.
Legközelebb a Négy szoba c. filmett csinálta, illetve annak The Man from Hollywood című, utolsó fejezetét (az első hármat Allison Anders, Alexandre Rockwell és Robert Rodriguez követték el), ez azonban Tim Roth hisztérikus kapálódzásainak és az első két, gyengécskére sikeredett epizódnak hála gyorsan eltűnt a süllyesztőben. Ezután következett az Alkonyattól pirkadatig 1996-ban, melynek újra csak a forgatókönyvét írta (Roger Kurtzman ötletéből), a rendezést pedig barátjára, Robert Rodrigezre hagyta. Elvállta azonban az egyik Gekko testvér szerepét (korábban a Desperadoba is „beugrott”, de saját filmjeiben, is mindig feltünt egy mellékszerepben), így George Clooney oldalán lövöldözhette és vérezhette végig – illetve karaktere korai eltávozása miatt csak félig – a filmet. A pokolian véres, vicces, ötletes, eszméletlenül cool és szórakoztató trancsírfilm bár nem aratott a kasszáknál, de megtalálta a maga hálás közönségét, és a kritikusok is elismerték.
Rendezőként 1997-ben tért vissza a Jackie Brownnal, mely Tarantino egyik kedvenc írójának, Elmore Leonardnak Rum Punch című művéből készült, s melyhez gyermekkorának bálványait castingolta: Robert De Niro és Samuel L. Jackson mellett Pam Grier és Robert Forster (ő már a Kutyaszorítóban és a Ponyvaregény egy-egy szerepére is szóba került) villogtak a laza kis krimi szerepeiben, más kérdés, hogy ők nem tudták ezt a lehetőséget úgy kiaknézni, mint 3 évvel azelőtt John Travolta. Ez persze nem csak rajtuk múlott, hiszen a Jackie Brown korántsem lett olyan sikeres és elismert film, mint a Ponyvaregény. Megosztotta mind a kritikusokat, mind a közönséget, akik valószínűleg egy újabb Pulp Fictionra számítottak, ehelyett egy nyugodtabb, letisztultabb, konvencionálisabb filmet kaptak kevesebb brutalitással, lináris történetvezetéssel (persze ha nem számítjuk bele 3 szempontból is elmesélt áruházi jelenet), higgadtabb, kevésbé kirobbanó stílussal.
Következő és mindeddig utolsó munkája a két részre osztott Kill Bill (Kill Bill, Kill Bill 2) volt, melynek első fele a kung-fu filmek, második fele leginkább a spagetti-westernek előtti tisztelgésként értelmezhető, s melyet Uma Thurmannel közösen talált ki, még annak idején a Ponyvaregény forgatása során (el is halasztotta a forgatás kezdetét, mikor „múzsájáról” kiderült, hogy terhes) – a bérgyilkososztagot például a Ponyvaregény Mia nevű (Thurman által játszott) karaktere által említett fiktív tévéfilmsorozat, a Fox Force Five inspirálta. Persze Tarantino máshonnan is merített, elég ha csak arra gondolunk, hogy a Menyasszony, mikor a Lucy Liu által alakított O-Ren után megy Japánba, ugyanazt ruhát viseli amit Bruce Lee viselt a Halálos játszma című filmben. Az efféle apróságokat igen hosszan lehetne sorolni, ugyanis Tarantino talán egyik korábbi filmjébe sem zsúfolt ennyi utalást, egyik korábbi művéhez sem ollózott ennyi alkotásból, a Kill Bill tehát tulajdonképpen nem más mint főhajtás gyermekkora kedvencei előtt, eredetiséget így hiába is keresnénk benne. Van benne azonban jellegzetes tarantinos stíus, dialógus (ez utóbbi inkább csak a Kill Bill 2-ben), vér hektoszámra, idősíkváltogatás és persze jéghideg bosszú – mindehhez újra elfeledett sztárokat élesztett újjá: többek közt David Carradine, Michael Madsen és Daryl Hannah állnak a mennyasszony kegyetlen és kegyetlenül stílusos bosszúhadjáratának célkersztjében. (Bill szerepére egyébként a szintén bukott Kevin Costner volt az eslő jelölt, ő azonban inkább saját rendezése, a Fegyvertársak mellett döntött – s nem is rosszul, hiszen a remekbeszabott western óta újra emlegetik a nevét Hollywoodban) A Kill Bill ismét tapsviharra késztette a kritikusokat és anyagilag is komoly sikereket ért el.
Legutóbb Robert Rodriguez Sin Cityjének egyik jelenetét rendezte meg, jelképes 1 dolláréros összegért, mely szívesség Rodrigez Kill Bill 2-ben nyújtott filmzeneszerzői segítségnyújtását hivatott viszonozni. Tarantino jelenleg több tervet is forgat a fejében, leginkább az Inglorious Bastards című második világháborús opusz látszik lassan konkrét formát ölteni Michael Madsen főszereplésével.
Fő tevékenységei mellett színészként olykor szerepeket is vállal (Sátánka) és ha kedve úgy hozza, híres sorozatok epizódjainak megrendezésére is kapható (Vészhelyzet, Helyszínelők). Ezenkívül a ’90-es években megbízásból sűrűn kozmetikázta más filmek forgatókönyveit is (pl Crimson Tide). A rendező tehát, aki friss vérrel töltötte fel a ’90-es évek Hollywoodjának megsápadt erezetét, mára igazi fogalom, kihagyhatatlan minden szakkönyvből, munkássága példa értékű minden rendezői pályára vágyó elvakult filmrajongó számára. Személyét körülrajongják és dicsőítik, filmjeit magasztalják, idézik és másolják. Ha pedig a műveiben tobzódó erőszakól kérdezik, lazán, amolyan igazi, széles tarantinos gesztikulálással veti oda ars poeticáját: „Egy felrobbanó autó sokkal érdekesebb, mint egy parkoló járgány.” Milyen igaz.
